Az én személyes történetem.

Az ember azt hiszi, hogy az édesanyja mindig ott lesz.

Hogy bármikor felhívhatja. Hogy még egyszer átölelheti. Hogy még egyszer megkérdezheti tőle azt, amit legutóbb elfelejtett.

Aztán egyszer csak eljön egy nap, amikor már egyikre sincs lehetőség.

Édesanyám elvesztése után sokáig csak ültem a szobájában. Néztem a ruháit, megérintettem a kedvenc kardigánját, és képtelen voltam bármit is tenni velük. Nem volt szívem eltenni őket, de minden alkalommal, amikor megláttam őket, újra és újra összetört a szívem.

Pedig nyolc éve készítjük a HellóMacinál az emlékmacikat.

Nyolc éve hallgatjuk végig családok történeteit. Láttuk már sok száz ember fájdalmát, könnyeit, és azt a szeretetet is, amivel szeretteik emlékét próbálják megőrizni.

Mindig együtt éreztem velük.

De amikor én veszítettem el az édesanyámat, akkor értettem meg igazán, milyen nehéz ez az út.

Nem azért, mert addig nem voltam együttérző.

Hanem azért, mert attól a naptól kezdve én is ugyanazzal a hiánnyal ébredtem minden reggel.

Én is ugyanúgy kerestem őt a gondolataimban.

Én is ugyanúgy megálltam a szekrénye előtt, és csak néztem a ruháit.

Azt hiszem, akkor született meg bennem igazán az első saját EmlékMacim.

És végül 8 lett…

Nem egy termék volt.

Hanem egy ölelés, amire nekem volt szükségem.

Amikor először a kezembe vettem, sírtam.

Nem azért, mert azt hittem, visszahozza édesanyámat.

Hanem mert egy pillanatra úgy éreztem, hogy valami abból a szeretetből, amit egész életemben kaptam tőle, újra megérintett.

Azóta minden egyes macit egy kicsit más szemmel készítünk.

Mert ma már nemcsak elképzelni tudom, mit érez az, aki elküldi nekünk szerette ruháit.

Én is voltam azon az oldalon.

Én is ugyanazzal a remegő kézzel hajtogattam össze édesanyám ruháit.

Én is féltem attól, hogy mi lesz velük.

És én is azt reméltem, hogy lesz valami, amit magamhoz ölelhetek, amikor nagyon hiányzik.

Ezért bánunk minden hozzánk érkező ruhadarabbal úgy, mintha a saját családunk emléke lenne.

Mert valójában az valakinek tényleg a legféltettebb kincse.

Az én EmlékMacim ma is itt van velem.

Vannak napok, amikor csak ránézek.

És vannak esték, amikor egyszerűen magamhoz ölelem.

Nem azért, mert ettől elmúlik a hiány.

Hanem mert emlékeztet arra, hogy a szeretet nem tűnik el attól, hogy valaki már nincs mellettünk.

Csak más formában marad velünk.

Ha ezt olvasod, valószínűleg te is elveszítettél valakit, aki nagyon fontos volt számodra.

Nem tudom levenni a fájdalmadat.

Azt sem tudom mondani, hogy könnyebb lesz.

De azt tudom, hogy nem vagy egyedül.

És ha egyszer úgy érzed, szeretnél egy darabot megőrizni abból, aki ő volt, akkor mi a legnagyobb szeretettel és tisztelettel készítjük el neked.

Mert pontosan tudjuk, milyen sokat jelent egyetlen ölelés, amikor valaki nagyon hiányzik