Amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szerettünk, nemcsak az ember hiányzik. Hiányzik a jelenléte.

Az, hogy belépett az ajtón. Az illata. A hangja. Az a kabát, amit mindig ugyanoda akasztott. Az a bögre, amiből minden reggel ivott.

Sokan azt hiszik, a gyász arról szól, hogy el kell engedni.

Pedig sokunknak nem ez a vágyunk.

Nem elfelejteni szeretnénk.

Hanem valahogy továbbvinni azt a szeretetet, amit tőle kaptunk.

Ezért őrzünk meg fényképeket. Ezért tesszük el a kézírását. Ezért nem tudjuk kidobni a kedvenc pulóverét vagy kabátját.

Ezek nem egyszerű tárgyak.

Kapcsolódási pontok.

Segítenek abban, hogy amikor nagyon hiányzik, egy pillanatra újra közel érezzük.

Nincs egyetlen jó módja az emlékezésnek.

Van, aki minden nap kimegy a temetőbe.

Van, aki gyertyát gyújt.

Van, aki a kedvenc zenéjét hallgatja.

Mások pedig szeretnek valami kézzelfoghatót megőrizni abból, ami hozzá tartozott.

Egy ruhadarabot. Egy kézírást. Egy fényképet.

Nem azért, mert ettől kevésbé fáj a hiány.

Hanem mert emlékeztet arra, hogy a szeretet nem tűnik el attól, hogy valaki már nincs velünk.

A HelloMaci is ezért született.

Amikor elveszítettük a dédimamánkat, az ő kék kabátjából készítettünk egy emlékmackót.

Nem üzleti ötlet volt.

Egyszerűen szerettünk volna megőrizni valamit abból az emberből, aki annyi szeretetet adott nekünk.

Azóta több ezer család keresett meg bennünket ugyanezzel az érzéssel.

Nem egy plüssfigurát kerestek.

Hanem valamit, ami segít egy kicsit közelebb érezni azt, aki örökre nyomot hagyott a szívükben.