Vannak dolgok, amelyek kívülről egészen egyszerűnek tűnnek.

„Ki kell üríteni a szekrényt.” „El kell ajándékozni a ruhákat.” „Ideje továbblépni.”

Csakhogy aki már elveszített valakit, tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Egy kabát nem csak egy kabát.

Egy pulóver nem csak egy pulóver.

Ezek azok a ruhák, amelyeket nap mint nap viselt. Amelyeknek még mindig ismerős az illatuk. Amelyeket felvett, amikor sétálni indult, amikor meglátogatott bennünket, vagy amikor utoljára megölelt.

Ezért olyan nehéz kinyitni azt a szekrényt.

Sokan hónapokig, sőt évekig nem nyúlnak hozzá. Nem azért, mert nem tudnak dönteni.

Hanem mert attól félnek, hogy ha eltűnnek a ruhák, akkor még egy darab elveszik abból az emberből is, akit annyira szerettek.

Pedig a gyászban nincs jó vagy rossz időpont.

Van, aki néhány hét után készen áll rá.

Van, aki évek múltán sem.

Mindkettő teljesen rendben van.

Nem kell sietni. Nem kell megfelelni senkinek. Mindenki a saját tempójában dolgozza fel a veszteséget.

Sokan végül nem kidobni szeretnék ezeket a ruhákat, hanem megőrizni belőlük valamit.

Valamit, amit meg lehet érinteni.

Valamit, amit át lehet ölelni.

Valamit, ami nap mint nap emlékeztet arra az emberre, aki már nincs velünk, de a szívünkben örökre helye marad.

Ezért készülnek emléktárgyak egy-egy kedves ruhadarabból.

Nem azért, hogy pótolják azt, akit elveszítettünk.

Hanem azért, hogy segítsenek megőrizni azt a szeretetet, amit soha nem szeretnénk elveszíteni.